István király és a Szent Korona szlovák népe


Stála bitka, stála, za Stefana král’a
Tombolt a harc, tombolt, Szent István velünk volt

(Ján Kollár: Národnie zpievanky – Sipos Győző fordítása)

1935-ben született Budapesten. 1943-ban szüleivel Érsekújvárra került, ahonnan 1946-ban vissza kellett jönniük. 1992 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szlovák Intézetének vezetője. Tudományos és pedagógiai munkásságáért szlovák állami kitüntetést kapott. Legutóbbi írását 1998. 3. számunkban közöltük.A magyar-szlovák viszony elemzése részletesebben olvasható szerzőnk tanulmánykötetében: Dona nobis pacem. Magyar-szlovák kérdések. Piliscsaba 1998, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, valamint a Rudnay Sándor és kora című kétnyelvű tanulmánykötetben. Esztergom-Nagyszombat, 1998.
 
   A szlovákok történetét, közírását, szépirodalmát, később lejegyzett ősi népi szájhagyományát – egész szellemi teljesítményét – figyelve nem kerülgethetjük annak kimondását, hogy a kereszténység felvételétől a jakobinus eszmék terjedéséig a magyar és a szlovák etnikum érintkező részei szoros szimbiózisban voltak egymással. Ennek tanúságai a néprajztudományban már többé-kevésbé megtalálhatók. A 18-19. század fordulójáig a két etnikumból származó írástudók és írni tudók nemcsak azonos politikai ország- és hazatudattal rendelkeztek, hanem – különböző nyelveken – azonos, egykorúságában oszthatatlan kultúrát hoztak létre. Ez viszont egyáltalán nem olvasható ki a 19. század derekától máig sorjázó magyar és szlovák társadalomtudományi munkákból. Ezek a munkák saját koruk nemzetpolitikai igényeit elégítik ki, saját szempontjaikat és terminológiájukat érvényesítik olyan előideinkre, amelyek valósága egy sok évszázados “hungarus”, “uhorsky”, “magyarhoni”, magyarországi egyetemesség. Ez az egyetemesség századokon át nem változott, ám az utóbbi 150 év nemzeti igényei annál inkább.A nemzetkor mítoszok csetepatéjával kezdődött, a régi dicsőség egymásnak feszülő magyar-szláv/szlovák testvérharca, ám nagyon kevés értelmiségire korlátozódott. A szláv ábrándok és Hungária magyarrá varázslásának veszedelme akkor vált rontássá, amikor a nagy gazdasági érdekkörök ráébredtek, játszmáikban aduként használhatják föl a nemzeti érzéseket. Az első szlovák történeti beszélyek írója döbbenten állapította meg a pánszlávizmust kiáltó pozsonyi és lőcsei líceum fegyelmi tárgyalásai után, hogy eddig amici lehettek, most meg (szekér)tábort kell választani, és szlováknak vagy magyarnak kell lenni. A Zalán futása poétájából olyan sorok böffentek elő a zabzabáló tótokról, hogy eleddig a kiadók elrejtették szégyenükben az olvasók elől…

Igen, a nemzet már táborba, szekértáborba zárkózott, mások ellenében kívánt gyarapodni és uralkodni. Ezért alakította ki saját tudományát; a nemzeti irodalom- és nyelvtudomány, történettudomány, meg a segédtudományok, a nemzeti bibliográfiák, filológiák, esztétikák górcsövei nehezen tudnak megbirkózni még a kölcsönhatásokkal is, hát még az azonossággal. Balassi Bálint csak és kizárólag a magyar nemzeti irodalom kincsének tartatik, hiába szólnak sorai mögött szláv és román dallamok. Persze a másik oldalon néhány neki tulajdonított biblikus cseh nyelvű, szlováknak minősíthető vers alapján nagy szlovák reneszánsz költőnek is kikiáltották. S ha még azok a kikiáltók tudták volna, miképpen kesergett a kalandos életű költő, hogy a Schwete-janskyak – ugye a Szentiványiak! – még a Holo-hegyet is elvették tőle, és nem tudott mit kezdeni Janó meg Misó szolgájával! Nem lefutott még a 19. század vége felé fölfedezett Beniczky-ritmusok szlovakizáló kötetkéjének ügye sem. Madách Gáspártól meg az ő csehből magyarra fordított versezeteit ültetik “vissza” (mai) szlovákra, mivel az eredeti elveszett. Bél Mátyásról szívesen elfelejtetik, miképpen elemezte, dicsőítette és méltatta az evangélikus szlovákok “csehszláv” nyelvét, s az is, hogy tudományos vizsgálatai szerint a magyar antropológiailag legősibb és legtisztábban maradt egyedei a Csallóközben élnek a legnagyobb tömbben…

Ugyan melyik nemzeti kultúrába, bibliográfiába nyomorítanánk be Pázmány Pétert (maga is igen változatos formában írta le a nevét, ez a modernes a legritkább), aki turóci nagyprépost korában Prágában a császár fogadótermének előcsarnokában audienciára várván magyar nyelvű levelet írt Nagybiccsére Thurzó György nádornak. A levelet a palatinus Lányi Illés nevű várprédikátora adta át urának. Ez az EliáŔ±Ŕ Láni (aki ettől egészen eltérően írta le a nevét) a szlovák irodalomtörténet első (csehül író) poétája. Pázmány ma impertinens nemzeti magatartásnak minősíthető tevékenysége, minden skatulyából kilógása vég nélküli problémákat okoz, hiszen ő rendelte magyar nyelvterületre a “horvát” Körösi (Krizevcanin) Márkot, meg igazi szlovák szószéket parancsolt híveinek az eretnek cseh nyelv helyett. Másképp “magyar” és “szlovák” dolgok ezek mind. És az sem a magyar állam toleráns nemzetiségi politikája, hogy szent királyunk az idegenek megbecsülésére intette fiát, hogy az első szlováknak mondható nyelvemlékek egyike a Mátyás király katonájából szepesi préposttá lett Bak Gáspár templomszentelő imádságának puskája. Zrínyi Miklós sem államközi egyezmény alapján fogadta szolgálatába Juranicsot, Radivojt és a többi horvát vitézt. Ez a más, amiből viszont minden későbbi nemzettudat táplálkozhatott csak valamiféle közös, integrált, régiónkban, de az akkori európai régiók között is létezett fogalommal határozható meg, amit keresztény Európának, Regnum Hungariae-nak nevezhetnénk. Senki sem vitatja el ezen állam, e haza létét, szerepét Európában, benne a magyar etnikum meghatározó szerepét Árpád hontalálásával. A szláv/szlovák “Uhorsko” kifejezésben is benne van az “uhor”, az “ugor”. Egyetlen dolgot kell csak fontolóra venni mindenféle legújabbkor-végi nemzeti oltárainkon áldozóknak és a nemzetet az egyetemes értékek elé és fölé helyező hívőseregnek, hogy ez a Magyarország minden mai kárpát-medencei nemzet bölcsője, kultúrájának aranyalapja. Ez a Magyarhon Szent Istvántól majdnem 1867-ig, kevéssé 1918-ig, de sok-sok nyomelemében még napjainkban sem osztható fel politikai határokkal és a nemzeti tudományok kategóriáival. Bizony, a mai szlovákok is kereshetik európaiságuk gyökereit Vitéz János Academia Istropolitaná-jában, de nem a Bratislava városnévben, a mai románok is tartsák csak számon európai örökségként románul Joan-nak a váradi püspökségét. Nekünk is magunkba kell néznünk Johannes Vitéz de Zredna 1455-ben Európához intézett kiáltásában a “magyar” fogalom értelmezésének dolgában. Szent István és Corona Regni Hungariae-ja a keresztény európai integráció etnikum fölötti oszthatatlan egysége, ami nélkül – különösen a magyar-szlovák interetnikus szimbiózis egyedülálló szorossága miatt – gyökértelenné válna a mai szlovák nemzeti kultúra és identitás. A “natio Hungarica” még csak nem is a dualizmus korának “politikai magyar nemzete”. Balassi Bálint, Pázmány Péter, Tranoscius-Tranovsky, David Frölich, Szöllősi Benedek, Krman Dániel, Bél Mátyás és a többiek egyszerűen a Szent Korona alkotmányos rendjének, jogi személyiségének alattvalói, oszthatatlanul azonos forrásai és sarokkövei a későbbi magyar és szlovák nemzeti művelődésnek.

Nagyszombat, a 16-18. századi szabad királyi város igazi európai kulturális központ volt egészen addig, amíg az egyetem, majd az esztergomi főegyházmegyei székhely és káptalan nem került az ország belsejébe. A 18. század végétől provincializálódott. Posonium – Pressburg – Pozsony – PreŔ±Ŕporok európai mértékű és méretű integrált szellemi közösség volt, amiből a magyarosítás idején és Trianon után is megőrzött valamit. A város tragédiája akkor következett be, amikor a második világháborút követően igazi polgári elemeinek likvidálása után totálisan egynyelvű és egyerkölcsű településsé vált. A likvidálásban – már 1938-39-ben a csehek esetében is! – eredményesen összedolgoztak a nemzeti és az osztályösszeférhetetlenség sötét erői. Ezért is mondatik mind a mai napig a Duna gyönyörűségének becézett városról, hogy régen nagy kisváros volt, most meg kicsi nagyváros. Hasonló Budapest sorsa is, csak szerencsére a nemzeti felülrendeltség ostobaságát mérsékelni tudta a multinacionális elemekből összevegyült lakosság nagyvárosiassága. És az itt is bekövetkező likvidálás nem nemzeti, hanem faji alapon történt.

A szlovák szellemi élet nagyobbik fele a külön nemzeti út minden mozzanatában őrizkedett a hungarus gyökerek szlovákosításától, még akkor is, amikor a magyarrá nyilvánítás bekövetkezett. Kezdetben volt a védekezés a polgári magyar nemzetállamkísérletek ellen, amikor éppen a Szent István-i állameszmét hívták segítségül az egyébként a maguk egykorúságában jogos és természetes nyelvtörvények és más magyarosító törekvések ellen. Timon Sámuel, Szklenár György, Papánek György, Rudnay Sándor és a többiek a szláv/szlovák-magyar azonosságtudat hungarusszá alakulását bizonyították. Sőt! A már igazán szlovák nemzeti írás is hungarus hazájának közösségét, egységét példázta. Andrej Sládkovic szlovák legénye Mátyás király tenyerébe csapott, beállt a seregbe, de megőrizte viseletét, identitását. Ján Kalinciak amici – szlovák dilemmája ellenére szlovák hungarus beszélyeket írt, amelyeket az ébredő cseh-szláv és magyar szellem egyaránt nemzetárulásnak bélyegzett. És akkor, amikor a nemzeti-politikai antagonizmus nyilvánvaló lett, amikor a nemzetek nevében egyre több, kezdetben csak helyi embertelenséget lehetett elkövetni, a szlovák szellemi élet is két nagy csoportra oszlott. Az egyik félreállt, kihúzódott a napi politikából, belső vagy külső emigrációt vállalt, mint Martin Kukucín vagy Pavol Országh Hviezdoslav. Ők is elítélték a magyarosítás globálisan érthető, de a nemzeti gyakorlatban embertelen túlzásait, de ugyanilyen belső, bölcsesség-szükségszerűségtől vezérelve szembefordultak saját nemzetmentő konzervatív provincializmusukkal.

Trianon tragédiája és a nyolcvanas évek végéig tartó dicstelen korszak szlovák tragédia is. Nemzeti exodus a javából. Attól függ csak, milyen szemszögből, perspektívából nézzük. Egyetlen szlovák sorsfordítás sem a szlovák nemzet megkérdezésével történt. Az 1993. évi sem… Sok a zűrzavar, tudatlanság, félműveltség, dilettantizmus, teljes erkölcsi értékrend-tótágas. Szent István és Koronájának szellemisége, több évszázados gyakorlatának valósága azonban rendelkezésünkre áll. Akkor is, ha mi, magyarok elferdítjük a Regnum Hungariae-t, a szlovákok meg ennek megfelelően kiszakítják belőle, amit magukénak vélnek. István király öröksége azonban ettől nem változik. Azt elrontani és meghamisítani, szétszabdalni nem lehet. Legföljebb mélyre ássuk értékeit, megtapossuk, békétlenkedünk és szerencsétlenek vagyunk, netán akár fegyverrel is képesek lennénk egymásra támadni. Az országalapító nem homokra építkezett. És ezt a szlovák nemzeti kultúra értékrendjének őrzői mindig tudták és tudják ma is. Európában voltunk. A történelem alakulása során megfeledkeztünk erről, beengedtük a gyanakvást, a türelmetlenséget, a bosszút, a félelmet – a nemzetet helyeztük oltárra az Ember helyett. Szent István és Koronája pedig éppen a kirekesztő, vad keletiség nem is mindig szelíd kezű kivágásával, teljes szellemi megújulással mentette meg a magyarságot a pusztulástól. És védte a történelem során mindvégig. Most is rendelkezésre áll két szuverén, modern nemzetnek. Mint közös és oszthatatlan múlt. Vitatkozhatunk rajta még sokáig. A nemzeti színeket nem István király találta ki. De talán eljön az az idő is, amikor a Szent Korona előtt a szlovák Köztársaság fővárosában is térdet-fejet hajthatnak az emberek, és meghajlanak előtte a szlovák nemzeti zászlók. A mai szlovákok ugyanúgy Szent István országának örökösei, mint mi. Persze, még az is nagyon-nagyon kérdéses, hogy ettől a kétségtelen ténytől melyikünk fél jobban. Ők félnének-e inkább a Korona fogadásától, vagy mi az odaadásától?

Vannak pozitív magyar-szlovák mítoszok is. Az írásunk mottójául szolgáló népinek vélt műdal 1834 táján jegyeztetett le. Akkor arra is szolgált, hogy bizonyítsa, miként segítettek a szlovákok keresztény ősei Szent Istvánnak a pogány magyarok elleni csatában. Sokak szemében mítosz lehet a Korona felajánlása, az utód nélkül maradt király kétségbeesett mozdulata. Lehet, hogy mítosz közös Pátrónánk ősi tisztelettörténete, meg a szentek közössége Cirill-Metódtól a legutóbbi kassaiakig. A történelem talán most, ezegyszer ezt a “mítoszt” látszik igazolni. A megbocsátás, a békesség, a boldogság szelíd, Európába vezető parancsát. Magyar-szlovák vonatkozásban is.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: