A Római Klub szemlélete és hatása

László Ervin*
Globális problémák – a Római Klub szemlélete és hatása
Ez a tanulmány azt vizsgálja, milyen a Római Klub szemlélete és hatása a globális problémák értelmezésében, és milyen kezdeményezések születnek ezen értelmezések nyomán. A Világméretű problémák és értelmezésük1 című tanulmánnyal megegyezően, azt a problémát nevezzük globálisnak, amely tartós, hosszú távú, általánosan elterjedt, sok emberre kihat; “hovatartozását” nehéz meghatározni, megoldásának jellegzetességei egyelőre ismeretlenek, javasolt rnegoldási módja általában költséges és új típusú együttműködést, új értékrendszert, újfajta elvárásokat követel.

A Római Klub szemléletét és hatását vizsgálva először a Klub megalakulásának körülményeit ismertetjük röviden, majd áttekintjük a Római Klub számára írott főbb jelentéseket és hatásukat, végül megvizsgáljuk a Klub jövőjét a jelenlegi tervek és elképzelések tükrében. Tanulmányunk így remélhetőleg kellően átfogó alapot nyújthat nemcsak annak megállapításához, mi a Római Klub jelentősége a globális problémák jelenkori értelmezésében és a megoldásukra irányuló kezdeményezésekben, hanem annak a kérdésnek a megvilágításához is, hogy egyáltalán mi a globális problémák vizsgálatának jelentősége korunk irányelveinek kialakításában.

A Római Klub megalakulása

A Római Klub nem hivatalos szervezet; 100 tagja – mintegy 40 országból, beleértve a Nyugat, a Kelet, valamint a harmadik világ országait – a tudományt, az oktatást, az üzleti életet, valamint kormányokat és nemzetközi szervezeteket képvisel. A Római Klubnak az a célja, hogy elősegítse az általa “világproblematikának” nevezett világméretű problémák megértését a döntéshozók és a közvélemény körében. Tanulmányok elkészítésére ad megbízásokat, találkozókat szervez, tanácskozásokat tart, és tagjai személyes kezdeményezései révén nem hivatalos tevékenységet folytat.

A Római Klub megalakításának ötlete 1967-ben merült fel azoknak a beszélgetéseknek a során, melyek Aurelio Peccei és Alexander King között folytak. A beszélgetéseket Germen Gvisiani kezdeményezte, mikor elolvasta Peccei egyik beszédét, melyet 1965-ben, Buenos Airesben tartott, kijelentette: “Ez az, amiről el kellene gondolkoznunk”, és megkérte Kinget, lépjen érintkezésbe Pecceivel. A kérdéses beszéd a Buenos Aires-i Nemzeti Katonai Kollégiumban hangzott el 1965. szeptember 27-én, és világosan körvonalazódnak benne azok a gondolatok, melyek alapján mintegy három évvel később a Római Klub megalakult. “Gond- és vészterhes időket élünk”, állapítja meg bevezetőül Peccei, majd miután áttekinti e gondok és veszélyek alapvető sajátosságait, beszédét azzal a figyelmeztetéssel zárja, hogy nem szabad illúziókat táplálnunk. “Csak akkor tekinthetünk félelem nélkül előre a második évezred vége felé, ha átfogóan vizsgáljuk a problémákat, megpróbáljuk megérteni a körülöttünk elszabaduló hatalmas erőket, és ha a népek és kormányok, különösen azok, amelyekre a legnagyobb felelősség hárul, érettségről és határozottságról tesznek tanúbizonyságot.” 2

Egy héttel azután, hogy King kapcsolatba lépett Pecceivel, Párizsban találkoztak, és megállapították, hogy teljes mértékben egyetértenek Gvisiani értékelésével; ezek azok a kérdések, amelyekről nemcsak nekik, hanem minden előrelátó és aggódó embernek el kell gondolkodnia. A helyzetet annyira aggasztónak ítélték, hogy úgy döntöttek, tenni kell valamit, különösen Európában, ahol viszonylag kevés szervezet foglalkozik olyan hosszú távra szóló programok kidolgozásával, amilyeneket az Egyesült Államokban készít többek között a Rand Corporation. Peccei és King tehát elhatározták, hogy összehívják az európai tudományos élet és ipar néhány kulcsszemélyiségét. Erich Jantsch, aki abban az időben King mellett dolgozott tanácsadóként a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetben (OECD) Párizsban, háttérjelentést készített, Kísérleti keretek a rendszerméretű tervezés bevezetésére világméretekben (A Tentative Framework for Initiating System-wide Planning of World Scope) címmel. Peccei pénzügyi támogatást szerzett egy találkozó megszervezéséhez, amelyre Rómában, az Accademia Nazionale de Linzein került sor 1968 áprilisában.

Sokan azt hiszik, hogy az első római találkozó jelentette a Római Klub megalakulását. Ám ennek a találkozónak nagyobb volt a füstje, mint a lángja; és teljesen eredménytelen maradt. Az a tény azonban, hogy a résztvevők még a problémák megfogalmazásában sem tudtak megegyezni a két napon át folyó vitában, megerősítette Peccei és King meggyőződését, melyet a csoport másik négy tagja is osztott: valamit tenni kell, hogy felhívják a figyelmet a később globális problémákként ismertté vált jelenségek fenyegető mivoltára. Egy Peccei lakásán tartott vacsorán a “hatok csoportja” (a szám hamarosan négyre csökkent) elhatározta, hogy állandó társaságot alapít. A társaságot első találkozásuk emlékére Római Klubnak nevezték el.

De hamarosan ezt a kis csoportot is felbomlasztották a véleménykülönbségek, különösen a globális problémákat illetően. Egyesek úgy vélték, bizonytalan és gyakorlatiatlan is a problémákkal ilyen átfogó szinten foglalkozni. Szerényebb méretű, de könnyebben vizsgálható kérdések megfogalmazása mellett foglaltak állást, mint amilyen például az urbanizáció problémája. Az eredeti hat tag közül azonban négyen továbbra is ragaszkodtak a globális, több szakterületet bevonó, hosszú távot figyelembe vevő megközelítéshez. A következő 18 hónapban rendszeresen találkoztak, főként Genfben, a Batelle Intézetben, melynek igazgatója abban az időben a Római Klub egyik tagja, Hugo Thiemann volt. Ebben az időszakban néhány más személyt is beválasztottak a Klubba, köztük Haszan Ozbekhant, aki akkor egy kaliforniai kutatási intézmény vezetője volt. A következő megbeszéléseken a csoport elhatározta, hogy megold egy óriási feladatot: a legújabb matematikai elméleteket és módszereket alkalmazza a globális méretű problémák elemzésében. A tervezet, amely a matematikai, majd később a számítógépes globális modellezés megszületését jelentette, a Veszélyhelyzetben az emberiség (The Predicament of Mankind) címet viselte. A vállalkozásnak azonban hamarosan számos nehézséggel kellett szembenéznie.

Az egyik legnagyobb probléma azoknak a tapasztalati úton szerzett, megbízható adatoknak a hiánya volt, amelyekre a kvantitatív világmodell felállításához lett volna szükség. A másik a modell viszonylag elvont jellegéből következett: nem nyújtott közvetlen és eléggé konkrét információkat a gyakorlati politika kialakításához. A kis csoport több hónapig vitatta Ozbekhan elgondolásait és terveit, végül elvetette őket. Ebben az időszakban Peccei és King számos vezető politikust látogatott meg Washingtonban, Moszkvában, Tokióban, valamint Európa és a harmadik világ számos fővárosában, és megismerkedtek a véleményükkel. Az államférfiak figyelmesen meghallgatták Pecceit és Kinget, és készségesen egyet is értettek velük. Igen távolinak tűnt azonban az a lehetőség, hogy tényleges hatást gyakoroljanak a döntéshozók elgondolásaira. Az Ozbekhan által javasolt nagy igényű globális modellezés egyre inkább alkalmatlannak tűnt a valós, mindennapi politika alakítása szempontjából.

A Római Klub bizonyosan továbbra is jó szándékú – ha befolyással nem is bíró – vitacsoport maradt volna, ha 1969 szeptemberében Peccei és King nem találkozott volna Josef Klausszal, Ausztria akkori kancellárjával Alpbachban, az Európai Nyári Egyetemen. Egy vacsora utáni kötetlen beszélgetésen Klaus kijelentette, hogy a szárnyait éppen csak bontogató Római Klub által előterjesztett gondolatok nagyon érdekesek, és néhányukat meghívta Bécsbe, további megbeszélésekre. A megbeszélésekre néhány héttel később került sor; ezek jelentették annak a találkozósorozatnak a kezdetét, amely később a Római Klub tagjai és a világ vezető politikusai között jött létre. Az osztrák vezető személyiségek érdeklődésén felbátorodva, a Római Klub tagjai újabb személyeket választottak be a Klubba, köztük Eduard Pestelt, Detlev Bronkot és C. H. Waddingtont. A tagok száma gyorsan nőtt, ezért a felső határt 100 főben határozták meg. A Római Klub tevékenységének alapelveit is ez idő tájt dolgozták ki; később a következő két pontban fogalmazták meg: 1. a kutatás ösztönzése a “világproblematika” jobb megértése érdekében; 2. a kutatások eredményeinek eljuttatása a döntéshozókhoz mind hivatalos, mind nem hivatalos szinten, a publikált jelentések és a rendszeres párbeszédek révén.

A fő jelentések

Az első, kétségtelenül legnagyobb hatású – egyben legellentmondásosabb – jelentés a Római Klub számára A növekedés határai (The Limits to Growth, 1972) volt. Elkészítésének gondolata akkor merült fel, amikor Jay Forrester részt vett a Római Klub első, 1971-ben, Bernben megtartott éves ülésén. Forrester részletes beszámolót tartott a rendszerdinamikáról mint a világban lejátszódó valós folyamatok modellezésének módszeréről. Meg is hívta a Római Klub néhány tagját a Massachusettsi Műszaki Egyetemre (MIT), a leegyszerűsített világmodell bemutatására. A szemináriumra nem sokkal a berni találkozó után került sor, és azzal zárult, hogy a Klub elhatározta, támogatja Forrestert egy részletesebb világmodell kidolgozásában. Az ehhez szükséges anyagiakat a Volkswagen Alapítvány bocsátotta rendelkezésre, Forrester pedig felállított egy különböző származású fiatal kutatókból álló csoportot. A kutatócsoportot Dennis Meadows irányította, aki abban az időben Forrester asszisztense volt. Munkájuk eredményét már 1972-ben – megbízható szakmai adatok nélkül – megjelentették. Ez főként azzal magyarázható, hogy Peccei és más klubtagok sürgősnek ítélték az eredményeket a világ vezetőinek tudomására hozni. A szakmai adatokkal is alátámasztott kéziratváltozatnak mintegy 80 példányát juttatták el a tudóstársadalomhoz. A kézirat alig váltott ki valamiféle reakciót.

A növekedés határainak megjelenését világméretű vita követte. A vitát főként a jelentés körül zajló hírverés kavarta fel; ez viszont egyre-másra idézett következtetéseinek volt köszönhető. Ezek a következtetések sokféleképpen és mindig óvatos, figyelmeztető szavak kíséretében szerepelnek a jelentésben; a legfőbb és leggyakrabban idézett kijelentés hatását azonban nem mérsékelhette vagy háríthatta el egyetlen tudományos cáfolat sem: “Ha a lakosság számának, az iparosítás, a környezetszennyezés, az élelmiszertermelés méreteinek, az erőforrások kimerítésének jelenlegi növekedési tendenciái változatlanok maradnak, akkor a növekedés határait bolygónkon már valamikor a következő száz év folyamán elérjük. Ennek legvalószínűbb következménye az lesz, hogy mind a népesség száma, mind az ipar kapacitása viszonylag hirtelen és irányíthatatlanul visszaesik.” 3 A fenti következtetés a világmodell standard futtatásának kiértékeléséből eredt, amely megmutatta, mi várható, ha a jelenlegi irányzatok változatlanok maradnak. “A népesség számának hirtelen és irányíthatatlan visszaesése” valójában olyan globális katasztrófát jelent, amelynek során százmilliók pusztulnak el az életben maradáshoz nélkülözhetetlen feltételek hiánya miatt. Mivel a hetvenes évek elején a nagy teljesítményű számítógépek alkalmazása a világban lejátszódó események előrejelzéseire még újdonságnak számított, a MIT-komputer által előrevetített globális pusztulás szenzációs hírnek bizonyult. Elszabadultak az indulatok, a felháborodott nyilvánosság nem törődött a cáfolatokkal, a Római Klub számára készített jelentést azonosította a Klub által készített jelentéssel (holott az előbbi volt a valóság), a nulla növekedés prédikálásával vádolta meg mind a szerzőket, mind magát a Római Klubot, és vészmadaraknak bélyegezte őket.

A Forrester-féle világmodell, melyet a Dennis és Donella Meadows által vezetett kutatócsoport dolgozott ki, nem elégedett meg az utolsó ítélet napjának előrevetítésével; számos módosított futtatást végeztek, amelyek megmutatták a világrendszer belső ellenállását a különféle változatokkal szemben, és rámutattak arra is, melyek a valóban hatékony intézkedések. Ezek közé tartozik a születési arány rögzítése a halálozások arányának 1975-ös szintjén; az ipari tőke stabilizálása oly módon, hogy 1990-re a beruházási ráta ne haladja meg az értékcsökkenési rátát; 1975-re az 1970-es érték egynegyedére kell csökkenteni az egységnyi ipari termelésre jutó erőforrás-felhasználást; gazdasági szempontból a társadalomnak előnyben kell részesítenie olyan szolgáltatásokat, mint az oktatás vagy az egészségügy, szemben a gyárakban megtermelt anyagi javakkal; az egységnyi ipari és mezőgazdasági termelésre jutó környezetszennyezést az 1970-es érték egynegyedére kell csökkenteni; a tőkét át kell irányítani az élelmiszertermelő ágazatokba még akkor is, ha ezek a beruházások az adott időpontban gazdaságtalannak tűnnek; a mezőgazdasági tőke felhasználásában nagyobb előnyt kell biztosítani a talajjavításnak és a talajminőség megőrzésének; meg kell hosszabbítani az ipari tőke élettartamát, oly módon, hogy tartósabb gépeket tervezünk, többet javítunk és kevesebbet dobunk el erkölcsi kopás miatt. 4

A módosított futtatások általában kisebb nyilvánosságot kaptak, mint a standard futtatás, amely a vég közeledtét jósolta. A Római Klub tagjai azonban alaposan megtárgyalták ezeket is, és a Klub által támogatott további munkát erősen befolyásolták a viták tapasztalatai.

Noha a Római Klub csupán a legkülönfélébb személyiségek csoportosulása, s működése nem a vélemények azonosságán alapul, az első jelentés nyomán néhány szempont világosan kirajzolódott, és ezeket számos klubtag – köztük Peccei és King is – elfogadta a Római Klub álláspontjaként. A nézetek három alapvető pont köré csoportosíthatók: 1. A növekedés határaiban megrajzolt modell csak az első próbálkozás volt egy kvantitatív világmodell felállítására, ezért szükségszerűen kísérleti jellegű és nem teljes. A nagyszámú nélkülözhetetlen változó közül csak néhány került bele a modellbe; a társadalmi tényezőket tükröző változók hiánya különösen szembetűnő. A felhasznált adatok gyakran még a figyelembe vett változók esetében sem megfelelőek; megbízhatatlanok. 2. A modell az általa leírt folyamatokat globális szinten kapcsolja össze; ez súlyosan korlátozza alkalmazhatóságát a valós helyzetekben. Általánosságban egyforma következtetések nem alkalmazhatók egy olyan világban, amely mindenütt más és más. 3. A modell futtatásakor kapott extrapolációk nem veszik teljesen figyelembe, hogy az exponenciális görbék hajlamosak kisimulni. A globális összeomlásokat valószínűleg megakadályozzák az előzetes figyelmeztetések és a fenyegető tünetek, már jóval azelőtt, hogy a körülmények válságosra fordulnának.

A külső kritika és a belső bírálatok arra ösztönözték a Római Klubot, hogy egy második generációs világmodellt keressen, amely részben korrigálhatná A növekedés határainak hiányosságait. Egy Rio de Janeiró-i összejövetelen, ahol a Római Klub tagjai a latin-amerikai országok üzleti, politikai és tudományos életének vezetőivel találkoztak, a klubtagok azt javasolták, a latin-amerikaiak próbáljanak meg felállítani egy világmodellt, a harmadik világ országainak nézőpontjából. A Bariloche Alapítvány elvállalta egy ilyen modell megalkotását. A szükséges pénzt a Kanadai Nemzetközi Fejlesztéskutatási Tanács (International Development Research Council of Canada) biztosította, a munkát pedig egy tanácsadói csoport irányította, Amilcar Herrera vezetésével. A Bariloche-modell azt a rendszerdinamikai módszert alkalmazta, amelyet Meadows és munkatársai is használtak A növekedés határaiban, de más változókkal, amelyek a fejlődő országok szükségleteit tükrözték az élelmiszerellátás, a lakáshelyzet, az oktatásügy, az egészségügy és az információ területén. A modell előrejelzései meglehetősen optimistáknak bizonyultak: eltekintve az Ázsiában jelentkező élelmiszerhiánytól, a harmadik világ – megfelelő politika kialakítása esetén – képes lesz fedezni saját szükségleteit.

Körülbelül ugyanebben az időben kezdődött el egy másik tanulmány megírása is, válaszul A növekedés határait bíráló kritikákra, miszerint a Római Klub nem veszi kellően figyelembe a tudomány és az ipar lehetőségeit és képességét a világ nagy problémáinak megoldására. A Klub olyan szakembereket kért fel, akik derűlátóan ítélték meg a technológia fejlődését. A Nobel-díjas Dennis Gabor (Gábor Dénes) vezette csoport feladata az volt, hogy mérje fel, mennyiben képes hozzájárulni a tudomány és a technológia a problémák megoldásához a három fő területen: az energiaiparban, a nyersanyagellátásban és az élelmiszertermelésben/mezőgazdaságban; figyelembe véve, hogy a Föld népességének növekedése következtében folyamatosan nőnek az igények. A tanulmány 1978-ban, jelentős késéssel jelent meg – ez részben Gabor rossz egészségi állapotának volt tulajdonítható (azóta el is hunyt) –, és A pazarlás kora után (Beyond the Age of Waste) címet viselte. A Gabor, Umberto Colmbo és King által aláírt tanulmány leszögezi, hogy bár a problémák jelentősek, legtöbbjüket meg lehet oldani, ha a tudomány és a technológia legújabb eredményeit alkalmazzuk. Az első kettőtől eltérően A pazarlás kora után nem alkalmazott kvantitatív világmodellt állításainak szemléltetésére.

A második generációs kvantitatív világmodellt egy nemzetközi kutatócsoport állította fel, melynek tevékenységét Eduart Pestel a Hannoveri Műszaki Egyetemen, Mihajlo Mesarovic pedig a clevelandi Case Western Reserve Egyetemen irányította. A csoport egy olyan, több egymás fölé rendelt szintből álló világmodellt dolgozott ki, amely tíz, egymással kölcsönhatásban álló övezetre oszlik, és ezek mindegyikének megvannak a maga kulturális, gazdasági és környezeti jellegzetességei. A fordulóponton az emberiség (Mankind at the Turning Point) címmel, 1974-ben kiadott jelentés az övezetek közötti kölcsönhatásokat a köztük folyó áramlatokban ábrázolja, de nem tételezi fel, hogy léteznek nemzetek feletti vagy övezetek közötti megegyezések. A modell egy alkalmi és egy döntéshozó rétegben működik. Mindegyik réteg több szintből áll, melyek a vizsgált rendszer típusa és összetettsége szerint különböznek. A modell előrejelzéseket ad, és lehetőivé teszi a döntéshozók számára, hogy megváltoztassák ezeket az előrejelzéseket az alaprendszer változó értékeinek kölcsönös módosítása révén. A modell kijelölt célja az, hogy segítségével a döntéshozók kiszámíthassák lehetséges döntéseik következményeit, mielőtt döntenek. Inkább segédeszköz tehát a megfelelő politika kialakításához, mint az elkerülhetetlen következmények előrejelzője.

Ugyanakkor a Pestel–Mesarovic-féle modell standard futtatása bizonyos következtetéseket is lehetővé tesz. Ezek közül a legfontosabbak: a jelenlegi válságok nem ideiglenesek, hanem a fejlődés történelmi modelljében rejlő irányzatot tükrözik: ezeket a válságokat csak a globális összefüggések figyelembevételével oldhatjuk meg, felismerve a kibontakozó világrendszer jellegzetességeit; a megoldásoknak hosszú távra kell érvényesnek lenniük, és egyidejűleg figyelembe kell venniük a világproblematika minden oldalát, az egyének értékeitől és magatartásától kezdve a környező ökoszisztémákban érvényesülő társadalompolitikákig és társadalmi viszonyokig; a megoldásokhoz globális szintű együttműködésre van szükség; és ha késlekedünk a megoldások megvalósításával, minden valószínűség szerint “halálos” árat kell fizetnünk érte.

A fordulóponton az emberiség kritikája sokkal tompítottabb és kevésbé széleskörű, mint A növekedés határaié volt. A modell elemekre bontását helyeselték, és mivel alkalmasnak tűnt a kölcsönhatások felmérésére, azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a döntéshozók hasznosítani tudják. Valóban számos kísérlet történt erre, de az továbbra sem volt világos, milyen hatásuk van a modell nyújtotta információknak a tényleges döntésekre. A lehetséges felhasználók megegyezni látszottak abban, hogy a modell még nem eléggé csiszolt és lebontott ahhoz, hogy közvetlenül fel lehessen használni nemzeti, nemzeten belüli vagy akár területi politika kialakításában. Egyik fő jellegzetességét mégis a szerzők által tett ajánlások jelentették, melyek a standard futtatások során nyert előrejelzések alapján születtek. Az ajánlások a következő főbb elemeket tartalmazzák: minden embernek fel kell ismernie, hogy minden cselekedettel, amely csupán rövid távú megfontolásokra szorítkozik, végül épp az ellenkezőjét érjük el; mindenkinek tisztában kell lennie a szűk látókörű nacionalizmus értelmetlenségével; olyan nemzetközi működési keretet kell kialakítani, amelyben az együttműködés nem jóakarat vagy kedv kérdése, hanem szükségszerű; fel kell ismerni a hosszú távú globális fejlesztés elsőrendű fontosságát, és ösztönözni a kormányokat és nemzetközi szervezeteket, hogy cselekvési tervükben ezt tegyék az első helyre.5 A szerzők azzal a megállapítással zárják, hogy korunk világának két “hiányzó alkotóeleme” van: egy hosszú távra szóló reális célkitűzés, amely az emberiséget elvezetheti az “egyensúlyi társadalomhoz”, és az akarat ennek a célkitűzéshez a megvalósítására. Ha lenne egy ilyen globális cél és egyesíteni lehetne a megvalósítására irányuló akaratokat, akkor az emberiség beléphetne a “szerves növekedés” korába, és ezzel legyőzhetné mind a nulla növekedés, mind az exponenciális növekedés problémáit.

Az emberek, kormányok és nemzetközi szervezetek által valóban követhető globális cél – vagy célok – megtalálásának kérdése egy másik, a Római Klub számára készülő jelentésben került előtérbe, melyet a jelen tanulmány szerzője szerkesztett (1977). A közbenső időszakban a Klub egy különleges célú jelentést is rendelt. Ez – a korábbi jelentésektől eltérően – kifejezetten egy témával foglalkozott, amelyről akkor igen sokat vitatkoztak nemzetközi körökben. Ez úgynevezett új gazdasági világrend volt, amely az el nem kötelezett országok mozgalmának 1973-as algíri konferenciáján elfogadott akcióprogramban gyökerezett. A konferencia és a témát megvitató következő évi ENSZ-közgyűlés közötti időszakban a Római Klub tagjai ismét találkoztak Salzburgban (1974. február). A találkozón Luis Echeverria mexikói elnök kifejezetten kérte, hogy vizsgálják meg az új gazdasági világrenddel kapcsolatos, valamint az Államok Gazdasági Jogainak és Kötelességeinek Alapokmányában foglalt javaslatokat. Peccei, aki tudatában volt e kérdések fontosságának és az őket övező homálynak, felkérte Jan Tinbergent, a Nobel-díjas holland közgazdászt, hozzon létre egy szakértői csoportot az új gazdasági világrend céljainak tanulmányozására. A megválaszolandó kérdés a következő volt: milyen új világrendet kellene javasolni a világ államférfiainak és társadalmi csoportjainak, amely a gyakorlatilag lehetséges legnagyobb mértékben kielégítené napjaink emberiségének legsürgetőbb, valamint az eljövendő generációk várható szükségleteit? Figyelembe véve Tinbergen szakértelmét és Echeverria eredeti kérését, a kérdésre főként gazdasági szempontú válasz született. És nem is a kvantitatív világmodell vagy egyáltalán bármiféle más modell alkalmazásával, hanem 21 szakember párbeszéde nyomán, akik kutatási területük szerint (nemzetközi pénzügyi rend, jövedelem-újraelosztás, élelmiszertermelés, iparosítás és kereskedelem stb.) 11 csoportba szerveződtek. A jelentés, amely A nemzetközi rend átalakítása (RIO: Reshaping the InternationaI Order, 1976) címmel jelent meg, ezeknek a szakembereknek a közös munkája volt: áttekintette a világ gazdasági helyzetét az új gazdasági világrend szempontjából, ismertette az új rend lehetséges felépítését, és javaslatokat tett a cselekvésre. Ez utóbbit azok a szakmai jelentések követték, melyeket tíz szakcsoport készített.

A javaslatok globális gazdasági – többek között monetáris és egyéb pénzügyi – kérdésekkel foglalkoztak, és nagyarányú reformokat javasoltak a szegény déli országok és a fejlett északi gazdasági hatalmak közötti egyensúly megteremtése érdekében. Mivel ezeket a kérdéseket 1974–75-ben különböző ENSZ-fórumokon széles körben alaposan megvitatták, majd 1980-ban az ENSZ-közgyűlése e témának szentelt különleges ülésszakain újra napirendre kerültek, és mivel az új gazdasági világrend gyakorlati tartalma a nyolcvanas évek közepére megváltozott, a világrend átalakítására tett javaslatok nagyrészt elveszttették aktualitásukat. Arra azonban jók voltak, hogy ráirányítsák a figyelmet azokra a súlyos gazdasági problémákra, melyekkel a világnak szembe kell néznie, és hogy tudatosítsák: égető szükség van jól megfogalmazott célokra és határozott cselekvésre a célok elérése érdekében.

A Római Klub által megrendelt és támogatott jelentésekben az anyagi tényezőkre összpontosító globális világmodellekről az olyan lebontott modellekre terelődött át a figyelem, amelyek társadalmi és gazdasági kérdésekkel egyaránt foglalkoznak, és erkölcsi döntéseket, illetve tudatos célokat követelnek. A Római Klub számára a készült következő nagy jelentés éppen ennek a változásnak a jegyében készült; 1977-ben jelent meg, Célok az emberiség számára (Goals for Mankid) címmel. Azoknak a beszélgetéseknek az alapján született, amelyek Peccei és a jelen tanulmány szerzője között zajlottak le a megírást megelőző két évben. A szerző feladata egy több tudományágat képviselő nemzetközi csoport létrehozása volt – tudósokból, humanistákból, filozófusokból – azzal a céllal, hogy megvizsgálja: milyen célokat kell kitűznie az emberiségnek, ha el akarja kerülni a korábbi modellek által jósolt nagy válságokat.

A Célok az emberiség számára száznál több ember közös munkájának az eredménye. Három fő témát vizsgáltak összehangoltan: 1. milyenek a napjaink társadalmai, szervezetei, testületei és intézményei által kitűzött célok; 2. melyek azok a célok, amelyek biztosíthatnák az emberiség normális haladását egy nagy válságoktól mentes globális társadalom felé, és mekkora ezen célok “távolsága” napjaink valós céljaitól; 3. milyen stratégiákra van szükség, hogy reális politika és tevékenység révén csökkenteni lehessen ezt a távolságot. A jelentés irányadó szemlélete az volt, hogy az embereknek először is meg kellene ismerkedniük a nemzetközi közösség jelenlegi céljaival és törekvéseivel, mert kölcsönös függés esetén az egyik társadalom céljainak megváltoztatása szükségszerűen kihat arra, milyen új célokat tűznek ki a többi társadalmak. Másodszor, mindenkinek alaposan meg kellene ismernie, melyek azok a hosszú távú célok, amelyek, ha megvalósítják őket, biztonságosabb és emberibb világot teremthetnek, ha ezeket a célokat iránytűként használjuk a hosszú távú helyi, nemzeti, regionális és egyetemes szintű döntések meghozatalában. Harmadszor, saját kultúráján és társadalmán belül minden embernek aktívan részt kellene vennie a célok kedvező irányú megváltoztatásában: meg kellene vizsgálni, hogy a vallás, az etika, a különböző világnézetek és ideológiák mennyiben alkalmasak azoknak a “belső határoknak” az áttörésére, melyek jelenleg meghiúsítják az emberiség erőfeszítéseit, hogy a Föld teherbírásának “külső határait” ne lépje túl.

A Célok az emberiség számára az egész világon feltérképezte a jelenlegi célokat – beleértve a nemzeti és regionális célokat, az ENSZ, a multinacionális testületek és az Egyházak Világtanácsa céljait –; összehasonlította ezeket azokkal a “globális célokkal”, melyek a biztonság, az élelmiszerek, az energia és az erőforrások, valamint a fejlesztés területén előtérbe kerültek; végül megállapította “a szolidaritás globális forradalmára” van szükség, hogy a jelenlegi társadalmak és intézmények főként rövid távú és szűk körű céljairól át lehessen térni azokra a globális célokra, amelyeket egy kölcsönösen függő világ megkövetel. 6

Ezzel a jelentéssel gyakorlatilag lezárult az a folyamat, melynek során a Római Klubnak készített fő jelentések központi érdeklődése az anyagi tényezőkről áttevődött az emberi tényezőkre. A további jelentések inkább részkérdésekkel foglalkoztak. Bár mindegyik kérdést, globálisan, több tudományágat érintően, a Római Klub szemléletével összhangban közelítették meg, az 1978 után publikált jelentések szűkebb szakmai jellegűek voltak: az Energia: a visszaszámlálás (Energy, the Countdown, Th. de Montbrial, 1978) az energiaproblémát és a választási lehetőségeket vizsgálta a hetvenes évek közepének nézőpontjából; A tanulásnak nincsenek határai (No Limits to Learning, J. Botkin, M. Elmandjra, M. Malitza, 1979) azokat az egyéni és társadalmi tanulási folyamatokat vette szemügyre, amelyek a hatékony társadalmi és kulturális változások megvalósításához szükségesek; a Párbeszéd a gazdaságról és a jólétről (Dialogue on Wealth and Welfare, O. Giarini, 1980) a pénz és a technológia szerepét vizsgálta a társadalom életében, védelmébe véve az új gazdasági elméleteket és szemléleteket; az Út a jövőbe: a hatékonyabb társadalmak felé (Road to the Future: Towards More Effective Societics, B. Hawrylyshyn, 1980) a társadalomirányítás és -szervezés problémáit vizsgálta a vezetés szempontjából; a Mikroelektronika és társadalom: áldás vagy átok (Microelectronics and Society: For Better or Worse, A. Schaff, G. Friedrichs) az információs forradalmat értékelte újra abból a szempontból, hogy milyen hatást gyakorol a gazdasági haladásra és a társadalmi jólétre, és felhívta a figyelmet a benne rejlő ígéretekre és veszélyekre egyaránt.

A Római Klub hatása

A Római Klub tényleges hatását a nemzeti és nemzetközi politika alakulására nem könnyű felbecsülni. Valószínű, hogy ez a hatás közvetett: oly módon érvényesül, hogy a Klub igyekszik meggyőzni a politikai és az üzleti élet vezetőit az adott kérdés fontosságáról, és ismerteti a megoldás lehetséges módjait. Ha sikerül elérnie valamilyen hatást, az nagymértékben köszönhető a tevékenységét övező nyilvánosságnak. A fő jelentéseket számos nyelvre lefordították, és noha egyikük sem került annyira előtérbe, mint A növekedés határai, sok helyütt heves viták folytak körülöttük. A Római Klub főbb ülésszakai, melyekre rendszerint évenként egyszer kerül sor a világ legkülönbözőbb pontjain, hasonlóképpen mindig a figyelem középpontjában állnak, főként abban az országban és azokon a világrészeken, ahol megrendezik őket. A közvélemény nagy hatalommal bíró döntésformáló eszköz a mai társadalmak többségében, és azt tartja, hogy a Római Klub sikeresen tevékenykedik, amióta az első jelentés 1972-ben megjelent. Azt várja a Római Klubtól, hogy mondjon valami bölcset – vagy legalábbis érdekeset – a világ jelenlegi állapotáról és a jövő kilátásairól, és a döntéshozók, akik mindig vágynak a nyilvánosságra és a közvélemény elismerésére, szívesen mutatnak hasonló érdeklődést. Mivel a Római Klub bevallottan nem akar politizálni, egyaránt vannak tagjai Keletről és Nyugatról, Északról és Délről; elgondolásainak nyilvánosság elé terjesztése nem jelent különösebb politikai kockázatot. Tekintettel hírnevére, a döntéshozók úgy érzik, nincs semmi vesztenivalójuk, viszont valószínűleg nagyobb betekintést nyernek (és kivívják a közvélemény bizonyos fokú elismerését), ha meghallgatják mondanivalóját. Hogy eszerint is cselekednek-e, az más kérdés; s továbbra is kizárólag tőlük függ.

A Római Klub találkozóit meghatározott témáknak szenteli, melyeket a helyi szervezőkkel folytatott megbeszéléseken közösen választanak ki (rendszerint ezek a szervezők adják a pénzügyi támogatást is). A tagok ezeken a találkozókon gyakran a saját véleményüket mondják el, amely esetleg eltér azoktól az állásfoglalásoktól, amelyeket a Klub számára készített jelentések tartalmaznak. Mindezek ellenére a közvélemény a Klub elgondolásait a publikált jelentésekből ismeri; tehát tulajdonképpen ezek határozzák meg annak az üzenetnek a tartalmát, melyet a Római Klub a világ számára küld. Kivételt jelentenek azok a magántermészetű és bizalmas beszélgetések, melyeket Peccei gyakran folytatott néhány kulcsfontosságú vezető üzleti vagy politikai személyiséggel. Ezeken a beszélgetéseken Peccei elmondhatta (és el is mondta) saját gondolatait és megfigyeléseit, a publikált jelentések tartalmától függetlenül (de feltehetően sohasem ezekkel ellentétben). Ilyen lehetőségei a Klub tagjainak is vannak a vezetőkkel, az akadémiai vagy az üzleti társadalommal és a sajtóval történő érintkezéseik során. De – eltekintve azoktól a szakterületektől, ahol az egyes tagok tekintélynek számítanak, és azoktól az országoktól, ahol különleges elismerésnek örvendenek – az ilyen lehetőségek még nem adnak alkalmat arra, hogy jelentősen fokozzák vagy megváltoztassák a Klub hatását a nemzeti vagy nemzetközi szintű döntésekre. Főként Peccei halála óta elsősorban a korábban hivatalosan publikált jelentések fejtenek ki hatást.

A Római Klub tevékenysége – abban a vonatkozásban, hogy találkozóit állam-vagy kormányfők, különböző miniszterek és magas rangú kormányhivatalnokok nyitják meg, és részt is vesznek azokon – sikeresebb, mint bármely nem hivatalos, nem kormányzati testületé. Ez politikai szempontból teszi nagy jelentőségűvé az eseményt, amit tovább fokoz a sajtónyilvánosság. Ennek ellenére soha nem sikerült megvalósítani a Római Klub egyik alapvető célját; azt, hogy a főbb vezető személyiségeket rendszeresen összehozzák az égető globális problémák nem hivatalos, mélyreható megvitatására. A kulcsszemélyiségek túlságosan elfoglaltnak bizonyultak és túlságosan lekötötték őket más, politikai szempontból fontosabb kérdések, mintsem hogy időt szakíthattak volna a globális problémák megtárgyalására; még akkor is, ha ők maguk arra a következtetésre jutottak, hogy tovább tanulmányozzák ezeket a problémákat.

A Római Klub hatását egy másik tényező is mérsékelte. A Klub által a világ vezetői elé terjesztett problémák globális jellegűek, globális és hosszú távra érvényes megoldásokat igényelnek. E megoldások többsége együttes, összehangolt tevékenységet feltételez. Ha csak néhányan szánnák magukat egyoldalú cselekvésre, az ellenkező hatást érnék el: a jó szándékú cselekvő könnyen egyedül találja magát a kevésbé lelkiismeretes partnerek között, akik az ő globális, hosszú távra szóló politikájának csak a rövid távú előnyeit akarják élvezni. (Emlékezzünk Garret Hardin példájára a születésszabályozással kapcsolatban: ha a dolog önkéntes lenne és csak néhány család venne benne részt, a lelkiismeretes családok néhány generáció múlva jelentős számbeli kisebbségben lennének.) A nemzetközi bizalmatlanság légkörében a nemzeti döntéshozatal szintjén globális problémákkal foglalkozni kockázatos és gyakran népszerűtlen dolog. Trudeau, aki akkor még miniszterelnök volt, jól látta ezt; a Római Klub salzburgi ülése után azt mondta, ha aszerint cselekedne, amit ott hallott és amit ő maga el is fogad, néhány héten belül távoznia kéne a hivatalából. Politikai karrierjének feláldozása pedig nem lendítené előbbre az ügyet: utóda kihasználná az ő népszerűtlen lépését, és ellenkező politikai álláspontot foglalna el.

A jövő tervei

Figyelembe véve a Római Klub tekintélyét, melyet az első jelentés publikálása (1972) óta vívott ki magának, valamint azokat a nehézségeket, amelyek a nemzetközi politika közvetlen befolyásolásában mutatkoznak, a Klub jövője szempontjából döntő fontosságú, mit tesz majd az elkövetkező években. Mivel egyetlen személynek vagy szervezetnek sincs korlátlan tekintélyalapja, lényeges, hogy a Római Klub ne járassa le jelenlegi hírnevét oly módon, hogy népszerűtlen vagy jelentéktelen kérdéseket helyez előtérbe. Másrészt viszont nem teljesítené küldetését, ha eltérne az eredeti eszméktől, amelyek 1968-as létrejötte óta vezérelték. A dilemma még súlyosabbá vált Peccei 1984 áprilisában bekövetkezett halálával. Peccei vezető szerepét nem vállalhatja magára egyetlen klubtag sem, a tagok azt a javaslatot is elvetették, hogy egy külső, világszerte tekintélynek örvendő személyiség vegye át ezt a szerepet. Jelenleg így a vezetés egy kollektívabb formája van kialakulóban, melyet a Végrehajtó Bizottság gyakorol, élén Kinggel, a Római Klub új elnökével, akinek tevékenységét Bertrand Schneider mint főtitkár segíti, de az egész tagság is rendszeresen tart megbeszéléseket.

Az új vezetés – a tagokkal egyetértésben – úgy döntött, hogy megerősíti a Római Klub alapvető küldetését, és folytatja tevékenységét. A döntést erőteljesen befolyásolja Peccei utolsó tanulmánya, A Római Klub: tennivalók a század végéig (The Club of Rome: Agenda for the End of the Century). A tanulmány befejezetlen maradt (az utolsó bekezdést Peccei a kórházban diktálta, tizenkét órával halála előtt), de lényegét tekintve teljes. Főbb gondolatai a következők.

1. Kevesebb mint 6000 napunk van hátra a század végéig. Ez az időpont nemcsak annak az ezer évnek az elmúlását jelöli, melynek során az emberiség kiemelkedett a sötét középkorból, hanem korszakváltást is jelez. Hogy mi történik majd e 6000 nap alatt, majdnem kizárólag attól függ, mit tesznek az emberek, mikor és hogyan. Ezek a tettek valószínűleg megváltoztatják a történelem menetét.

2. A Római Klubnak hivatásához hűen meg kell próbálnia meghatározni, mit kell az emberiségnek tennie, hogy válaszolhasson a kor kihívására és éljen a lehetőségekkel. A Klub ezt úgy valósíthatja meg, ha azokra a döntő fontosságú kérdésekre összpontosítja a figyelmét, amelyek a népek és nemzetek jövőjét befolyásolhatják. Mindezeket a problémákat drámaian kell a közvélemény, a tudósok, a vallási vezetők és a döntéshozók elé tárni.

3. Ezek a döntő fontosságú kérdések tulajdonképpen “missziók”: globális méretű vállalkozások, melyeket generációnknak kell elindítania, hogy túlélhessük a veszélyeket és kihasználhassuk a kor adta lehetőségeket. Öt ilyen kulcsfontosságú misszió van, amelyeket az emberiségnek a század vége előtt teljesítenie kell.

Emberi települések. Minden embert letelepíteni és elfogadható életkörülményeket biztosítani a számukra anélkül, hogy a környezetet jóvátehetetlenül károsítanánk – valószínűleg ez a legnagyobb probléma, amellyel az emberiségnek meg kell küzdenie. 6 milliárd vagy még több ember normális elhelyezésére az egyetlen lehetőség az, ha előre elkészítünk valamiféle átfogó tervet a földek birtokba vételéről. Széles körű vizsgálatot kellene végezni, az egész Földre kiterjedően, körzetenként a terv megvalósíthatóságáról, földhasználatról, földgazdálkodásról és a föld karbantartásáról.

A természet megőrzése. A világ ökoszisztémáinak létfenntartó képességét összességükben kellene vizsgálni, mind a lakott övezeteken belül, mind azokon kívül. Eljött az idő, hogy felmérjük a bolygó állapotát ebből a szempontból; ma még túl keveset tudunk róla. Az embereknek és a társadalmaknak teljesen biztosaknak kell lenniük abban, hogy a tevékenységük nyomán bekövetkező változások nem károsítják a természet regenerálóképességét és az ember és a természet közötti kapcsolatot. Ezenkívül az embereknek és a társadalmaknak tervszerű hadjáratot kellene indítaniuk azért, hogy azoknak a károsodásoknak, amelyeket korábban a környezetben okoztak, legalább egy részét csökkentsék.

A rendszer irányítása. E missziók megvalósításának legnagyobb akadálya a társadalom szervezettségének mikéntje: a társadalom jelenleg teljesen kormányozhatatlan. Ilyen körülmények között egyetlen globális méretű vállalkozásnak sincs meg a legkisebb esélye sem arra, hogy megvalósítsák vagy egyáltalán megtervezzék, bármilyen fontos is. Mindenkinek érdeke tehát, hogy az aktív összetartás érdekkörét nemzeti szintről regionális és globális szintre terjesszük ki, és megtaláljuk azokat az utakat és módokat, melyek segítségével ezt az új állapotot az intézmények, irányelvek és stratégiák nyelvére lefordíthatjuk.

Az emberiség fejlődése. Ahhoz, hogy az emberi társadalom kormányozhatóbb és összetartóbb legyen, mélyreható kulturális forradalomra van szükség; a Római Klubnak meg kell mutatnia, hogyan lehet ezt előmozdítani. Az emberiség legnagyobb tőkéje az értelem, az előrelátás és az alkotóképesség eddig kiaknázatlan forrásai, és azok az erkölcsi energiák, amelyek minden emberben benne rejlenek. Ezeknek az erőforrásoknak a fejlesztése elengedhetetlen feltétele annak, hogy a holnap Földjét lakhatóvá tegyük.

Erőszakmentes társadalom. Mindenféle misszió előfeltétele kétségkívül az, hogy megszűnjön az atomháború fenyegetése. A háborút teljes egészében törölni kell a fejlődés és a kultúra tényezői közül: az erőszak, amely valaha az életben maradás, illetve a felemelkedés eszköze volt, ma a romlás fő oka. A béke elsődleges tényező; és erőszakmentességet kell jelentenie nemcsak a társadalom egyes szintjein és szektoraiban, hanem az emberiség és a természet közötti kapcsolatban is.

A Római Klub Végrehajtó Bizottsága – nagymértékben a fenti tanulmány alapján – összeállított egy értekezést. A címe – figyelembe véve Peccei hagyatékát – A Római Klub – a küldetés megújítása (The Club of Rome – Renewal of a Mission) volt. A tagok kézhez kapták, és 1984 júliusában a Klub helsinki tanácskozásán részletesen megtárgyalták. Az itt elhangzott kritikák és javaslatok alapján King átdolgozta, s 1984 szeptemberében A Római Klub – a küldetés megerősítése (The Club of Rome – Reaffirmation of a Mission) címmel ismét eljuttatták a tagokhoz. A jelen tanulmány írásának időpontjában ez a legfrissebb mérvadó hivatalos dokumentum, amely összefoglalja a Római Klub jövőbeni tevékenységére vonatkozó terveket. 7

Az értekezés valójában megerősíti, hogy Peccei elképzelései tovább élnek, és a Római Klub továbbra is hű marad azokhoz a célokhoz, melyeket megalapítói fogalmaztak meg. A Klub tevékenysége a következő fogalmakon alapszik: a) globális nézőpont – tehát a Klub a globális problémák vizsgálatát helyezi előtérbe; b) holisztikus gondolkodásmód – vagyis a világproblematika minden oldalát szemügyre veszi; c) széles távlatok – azaz a kérdéseket a jelenlegi kormányok által beláthatónál nagyobb távlatokban vizsgálja. A Római Klub fő funkciója továbbra is annak elősegítése, hogy a döntéshozók és a nyilvánosság egyaránt jobban megértsék a problémákat és megismerjék a változásokból származó hosszú távú előnyöket. A Római Klubnak továbbra is átfogó megoldásokat kell szorgalmaznia, melyek a közösség részvételét igénylik és a tárgyalásokat a közömbösség legyőzése és az összeütközések elkerülése érdekében.

A Végrehajtó Bizottság értekezése (amely nem akarja azt a, látszatot kelteni, mintha a teljes tagság egyeztetett véleményét fejezné ki) öt “fő érdekeltségi területet” körvonalaz kisegítő megoldásként, míg a Végrehajtó Bizottság és a teljes tagság meg tudnak egyezni egyetlen fő területben, amely a Római Klub figyelmének a középpontjában áll majd az elkövetkezendő években. Az öt terület nem teljesen azonos Peccei öt “missziójával”, de részben fedik egymás:

Az erőszakmentes társadalom. A Római Klub feladata, hogy elemezze az emberiség eme fájó pontjának alapvető okait, azokat is, melyek az emberi természetben rejlenek. A Klubnak figyelembe kell vennie az erőszak nem katonai formáit is, fel kell tárnia ezek okait és az eszközöket, melyekkel ellenőrzés alá lehet vonni a politikai és a szellemi szabadság megsértése nélkül.

A Föld népessége növekedésének következményei. Ezen a területen a tanulmányoknak azokra a következményekre kell összpontosítaniuk, amelyeket az emberiség óriási arányú megnövekedése okoz – főként a fejlődő országokban –, mivel ezek a következmények kihatnak a foglalkoztatottságra, a földhasználatra, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekre és a mamutvárosok növekedésére.

A társadalom irányítása, az intézmények ésszerűsítésének szükségessége. A Római Klubot mélységesen aggasztja, hogy a társadalom a kormányozhatatlanság szélén áll. E problémához tartozik a kormányzati struktúrák nem megfelelő volta, a döntéshozók elszigetelődése azoktól, akikre a döntések hatással vannak, a mintegy 180 nemzeti állam igénye a szent és sérthetetlen, de valójában egyre inkább csak látszólagos függetlenségre, és a globális problémák kezeléséhez szükséges hatékony nemzetközi mechanizmusok hiánya. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogyan legyen úrrá inkább rugalmassággal, mint a stabilitáshoz való merev ragaszkodással a helyzet bonyolultságából és a gyors változásból fakadó problémákon.

Az emberi erőforrások. Mivel az emberekben megvan az a képesség, hogy alkalmazkodjanak a változó körülményekhez, és mivel ebbeli sikertelenségük az oka azoknak a nehézségeknek, amelyekből a világproblematika összetevődik, igen fontos az emberi természetben rejlő problémák tanulmányozása. Állandóan szem előtt kell tartani “az értelem, az előrelátás és az alkotóképesség kiaknázatlan forrásait” és “az etikai szempontokat”.

A tudományos felfedezések és technológiai újítások hasznosításának társadalmi, kulturális és politikai következményei. Noha a Római Klub nem bocsátkozhat tudományos spekulációkba és technológiai előrejelzésekbe, kötelessége, hogy meghatározza azoknak a technológiáknak az összetett és mélyreható következményeit, amelyek most vannak kialakulóban. Mindezt tudatosítania kell a közvéleményben és a politikusokban, mielőtt hatásuk elérné a kritikus szintet. Az is lényeges, hogy segítsen a kormányok és az ipar döntéshozóinak a tudományos kutatások és a technológiai fejlesztés ütemének és irányának szabályozásában, hogy a tudomány és a technológia jobban szolgálja az emberiség szükségleteit.

A Római Klub tagjait az ösztönzi ennek az öt érdekeltségi területnek a vizsgálatára és egy fő terület kiválasztására, hogy úgy vélik: ha az emberiség betekintést nyer ezekbe a problémákba, jobb, sőt csodálatos jövőt teremthet magának.

Következtetések

Úgy tűnik, napjainkban elült a globális és hosszú távú problémák iránti érdeklődés nagy hulláma, melyet részben A növekedés határainak megjelenése váltott ki. A nemzeti államokat éppúgy egyre szorongatóbb nehézségek gyötrik, mint az üzleti vállalkozásokat, s ezek már rövid távon is kihatnak a stabilitásukra, sőt életben maradásukra. Egyre kevésbé engedhetik meg maguknak azt a “luxust”, hogy globális problémákkal foglalkozzanak, melyek nem is tartoznak egyetlen hatáskörbe. Ilyen körülmények között értelmetlen dolog továbbra is ragaszkodni a globális jövőről szóló hosszú távú előrejelzések készítéséhez. A valós politikaformálásban abba az irányba tolódott el az érdeklődés, ahol az egyéni cselekvő (vagy cselekvők összetartó csoportja) is eredményt érhet el, már a közeljövőben.

Pecceinek teljesen igaza volt, amikor “hagyatékában” rámutatott, hogy a jelenlegi körülmények között egyetlen globális méretű vállalkozásnak sincs meg a legkisebb esélye sem arra, hogy megvalósítsák vagy egyáltalán megtervezzék. Itt van a dolog bökkenője. Ha a Római Klub nem akarja, hogy jövőbeli tevékenysége – mint a világ más, hasonló gondolkodású csoportjaié – hiábavaló legyen, akkor először a jelenlegi társadalmak kormányzásának kérdésével kell foglalkoznia. Milyen érdekeltségi szintet képes a nemzeti és nemzetközi rendszer befogadni és magába olvasztani? Melyik az együttműködés és összetartás következő szintje, melyet hatékonyan meg lehet valósítani? És melyek azok a problémák és a hozzájuk tartozó megoldások, melyek elindíthatnák a változást – ha bármilyen szerényet is kezdetben – a mozdulást az önző és rövid távú céloktól az átfogóbb és hosszabb távú célok felé? Mindenesetre a jelenlegi rendszer nem tartható fenn sokáig: egyfajta “kulturális forradalom” van kialakulóban, melynek jellegét azonban egyelőre nem lehet meghatározni. A jövő szempontjából bármilyen ösztönzés rendkívül fontos lehet, amely elmozdíthatja a holtpontról azt a határozatlanságot, amely szükségszerűen veszi körül az emberi társadalomban végbemenő korszakalkotó átalakulásokat. Ez az, amihez a Római Klub jelentős mértékben hozzájárulhat.

Fordította Ruzsbatzky Zsuzsanna

JEGYZETEK

World Problems and their Perceptions. Prepared for submission to UNESCO by IIASA (A. Hajnal, I. Kiss, W. Mayon-White). IIASA, Laxenburg, Ausztria, 1984. augusztus-szeptember.
Aurelio Peccei: The Challenge of 1970’s for the World of Today. Notes for a lecture at the National Military College, Buenos Aires, 1965. szeptember 27. A Római Klub újranyomtatásában: Finnish Society for Future Studies, 1984.
D. H. Meadows–D. L. Meadows–J. Randers–W. W. Behres III: The Limits to Growth. Universe Books, New York, 1972. 23. I.
I. m. 163–164. I.
M. Mesarovic–E. Pestel: Mankind at the Turning Point. E. P. Dutton, New York, 1974. 144–146. I.
E. László et al.: Goals for Mankind. Dutton, New York, 1977.
The Club of Rome – Reaffirmation of a Mission. Paper prepared by A. King, 1974. szeptember 17. (Kiadatlan.)
* László Ervin filozófus, az UNITAR kutatócsoportjának vezetője, USA

/A számítógépes változatot Nyvelt Erik készítette./